Prológus

1. rész

 Ki ne ismerné Erdélyt, amely Románia nyugati részén fekszik, megannyi embernek biztosítva meleg otthont.  Természeti csodái mindig is első helyen álltak a turisták és lakosai listáján. Ám azt kevesen tudják, hogy néhol utat tör magának a mágia. Számos helyen lelhetőek fel sárkányok, óriások, manók és különféle természetfeletti lények, a muglik elől elzárva. Hogy kik is azok a muglik? Egyszerű a válasz: varázstalan emberek. De történetünk nem róluk fog szólni, nem bizony. Erdély egyik eldugottabb szegletében helyezkedik el egy erdő, mely egy titkot hordoz magával.

 Bács-Hója erdő egy rendkívül hatalmas és félelmetes természeti terület, legalábbis a muglik számára. A legenda és az emberek elmondása szerint, itt-ott szellemek bújnak meg lesben állva és ártatlan áldozatukra várva, földönkívüliek szállnak le a tér közepére és számos természetfeletti energia áramlik szét, ezzel frászt hozva az arra tévedőkre. Pedig ez mind csak mese. Űrlények nem léteznek, a kísértetek nem szoktak kimerészkedni nyílt terepre, hacsak nem ott vesztették életüket és az „energia”, amit ők váltig állítanak, hogy igenis ott áramlik, valószínűleg a varázslatok által generált hullámok azok.

 Nem értitek, igaz? Hát hadd avassalak be titeket a titokba, melyre már az elején ki akartam lyukadni. Az erdőben, pontosan a közepén, egy hatalmas kastély húzódik, tornyaival az égbe meredve. Ezer meg ezer varázsló- és boszorkánytanoncnak nyújt kellemes szállást és tanulási élményt. A Feketefenyő a muglik számára teljesen láthatatlan, innen is ered az a sok pletyka közöttük. Az ember lánya vagy fia 14 évesen kapja meg levelét, melyben megtudhatja, hogy felvételt nyert az intézménybe és 4 éven keresztül fejlesztetheti tudását.

[2010]

Így történt meg pontosan 4 éve az az eset, hogy két barátnő megkapta a saját kis levelét és útnak indulhatott a nekik szánt ösvényen. Elizabeth és Barbara nagyon jó barátnők voltak kiskorukban, ám a Sors közbeszólt és elválasztotta őket, örökre. Legalábbis ők úgy hitték. Ezek alatt az évek alatt egyikőjük sem hallott a másik felől és soha nem gondoltak bele, hogy valaha is viszont láthatják egymást. A szerencsekerék vagy talán a véletlen műve, hogy mégis egymásra találtak és a kötelék, mely szétszakadt akkor, amikor kiléptek egymás életéből, újra összeforrt utat engedve az érzelmeknek, az emlékeknek és a nem feledett barátságnak.

[2012]

Egyik este Barbara épp a könyvtárban volt, mikor Elizabeth berontott a helyiségbe és sírva a nyakába vetette magát. A lány teljesen magába volt roskadva, napok óta újra az a rémálom kergette, mely 7 éves korában is. A férfi, aki megölte a szüleit, röhögve és üres tekintettel közeledett felé késsel a kezében, hogy újra a húsába vájjon az éles tárggyal. Ilyenkor mindig a hátába mart a fájdalom, hiszen ez tényleg meg is történt, de ezt barátnője nem tudta.

- Liz, - kezdett bele halkan és nyugodtan Barbara - elmondanád nekem, hogy mi történt, ami miatt így kiakadtál?

- Én csak… - a kis boszorkány alig tudott megszólalni, annyira remegett hangja. - 7 éves koromban megölték a szüleimet, segíthettem volna nekik, de csak földbe gyökerezett lábbal néztem őket.  A nagyanyám kapta meg a gyámságot, aki mindennap megalázott és a fejemhez vágta, hogy én öltem meg a lányát. Fáj és megint úgy érzem, mintha egy magányos kislány lennék, aki mindent elveszített, még a saját életét is.
A lány végig hadarta, hogy egyszer se kelljen megállnia, így is nagy erőt kellett vennie magán, hogy kiadja magából.

- Lizbeth, - kezdett bele a másik lány - szeretnék beszélni veled erről bővebben, ha nem gond.
- Tudod, megértem, hogy fáj és sajnálom, hogy ismét feltépődött az akkor keletkezett seb, de pont ezért, még mielőtt bármit is kérdeznék, feltennék egy egyszerű kérdést... - ekkor letette a könyvet és felé fordult. Az ég borús volt és újra elkezdett szemerkélni az eső, majd egy hatalmasat villámlott és dördült az ég. Ez volt a jel.
- Szeretnéd megtalálni és megbüntetni azt, aki megölte a szüleidet? - egyszerűen nekiszögezte a kérdést.

- Hát persze, hogy megakarom. És ha én találom meg előbb, akkor megölöm!  - Elizabeth meglepődött saját magán, hogy mennyire is erőteljesen beszélt, de ezt nem mutatta kifelé. – Viszont kérem a segítségedet benne.

- Kezdjük! -  csapta össze a kezét Lio. - Először felteszem a kérdéseket, szépen sorban válaszolj rájuk, ha végeztem.

- Mi volt a szüleid teljes neve? Hol laktatok? Volt-e máshol házatok? Mit dolgoztak a szüleid? Voltak-e üzleti utakon? Milyen viszonyuk volt a többi családtaggal?

- Apát Nathaniel Vane-nek hívták, anyát Lisa Marie Vane-nek, de a leánykori neve Lisa Marie Averay. Egy angliai kisvároskában, Lincolnban, de máshol nem volt házunk. Aurorok voltak és az Auror Parancsnokságon dolgoztak – vett egy mély levegőt, hogy tovább folytathassa. – Voltak, de csak 1-2 napot, többet sohasem és ez is ritkán fordult elő. Egész jól, bár a mi családunk nem sosem volt nagy. Barbara újabb kérdéseket tett fel barátnőjének:
- Volt a szüleidnek testvérei? Ha igen, a szüleid hányadikok voltak (legidősebb, középső stb.)  Volt valamilyen családi örökség, amit örököltek?  Csak a nagymamád él a 4 nagyszülő közül? A szüleid sikeresek voltak a munkájukban? Mióta dolgoztak a szüleid az Auror Parancsnokságon?
- Anyunak és apunak is két –két  testvére volt. Apa családjában ő volt a legidősebb, anya viszont a középső volt.  Igen én például egy porcelán babát örököltem, ami még mindig nálam van. Az még apa ükmamájának  az anyukájáé volt, szóval sok évet megélt. – Liz halkan elkezdett dobolni az ujjával. - Meg néhány ékszert, és egy tőrt örököltünk, amit aztán én megtaláltam és eldugtam jó biztos helyre. – A lány rámosolygott barátnőjére, hogy az vegye a célzást. -  Igen csak a nagymamám. Az egyik nagypapám szívinfarktust kapott, a másikat meg szerintem úgy ölte meg a nagyi, legalábbis mindenki azt hiszi. És a másik nagymamám a gyászba halt bele. - Mire ezt mind kimondta, alig maradt levegője szegény lánynak.
- Ha azt vesszük, akkor igen. Apát már majdnem kinevezték a Parancsnokság élére, anyu meg a helyettese lett volna. 6 éve voltak a szakmában, mert mindketten 19 évesen kezdték el és 27 évesek voltak, amikor megölték őket. – hadarta végig a válaszokat, majd nagy levegőt véve várt a további fejleményekre.

Lio csak annyit kért barátnőjétől, hogy az hozza le az örökségeit, amik nála voltak. A lány így is tett, majd egy kis idő múlva vissza is tért a dohos és meleg könyvtárba.  A tőrt a baba mellé rakta, míg az ékszereket, teljesen szétborította az asztalon, úgy hogy minden egyes darabot meglehessen nézni. A babának fekete haja volt, feje porcelán, de teste már nem. Szeme ijesztően meredt a sötétségbe, melyek méregzöld színben pompáztak, ruhája hasonlított egy 19. századi bárónő ruhájára. A tőr 19. századi, ezüst, szépen kidolgozott markolatú volt, s egy vörös színű rubin díszelgett benne. Egy kígyó és egy sárkány jelképe rajzolódott ki rajta. A csecsebecsék között volt egy gyűrű is, mely megint csak ezüst volt és zafír kő tündökölt benne, csillogva. Ott pihent még egy medál is melyet ki lehetett nyitni, színarany volt és egy nő régi képét őrizte, Elizabeth ük-ük-ük nagymamáját. Volt ott egy karperec, mely két kígyót formált, ahogy épp egymás bőrébe vájják éles fogaikat. Ez is, mint a többi, arany pompában díszelgett. A kígyók szemében smaragd kő pompázott fényesen. Majd egy órán bukkant meg a szeme, mely szintúgy aranyszínben virított és a mutatói fekete vasból készülhettek, még mindig pontosan mutatta az időt. Egy gyöngysor is ott nyugodott a többi csecsebecse között, mely igazgyöngyből készült és a fehér szín néhol halvány rózsaszínbe váltott át. Az összes ékszer 19. századi lehetett, mint a tőr, hiszen ezeket is az ősöktől örököltük. Megbabonázva nézte őket és egy percre sem tudtam levenni róluk a szemét a lány, majd a másikra pillantott, aki ugyan így nézte őket.

- Mindegyik a 19.-ik századból való, antik, szép kidolgozású, igényes darabok.  Az, hogy hamisítottak egyenesen képtelenség, mindegyiken látszik, hogy a szakma mestere készítette. Az ilyeneket nehezebb hamisítani, mert nem gyárban gyártották, hanem egyenként egy ember alkotta őket. Értékük felbecsülhetetlen, mivel valószínűleg nem sok vagy esetleg csak ez az egy darab készült belőlük, esetleg megrendelésre – sorolta végig Barbara, majd laptopján, ami ez idő alatt hozzá került, rákeresett a babára. A fiatalabb felé fordította a gépet, miután megkapta az eredményt és csak nézte, ahogy az meglepődik a látottakon.

- Azt hiszem, tartozom egy kis magyarázattal – kezdte. - Tudod az én családom is máguscsalád, nem is akármilyen. Ám az, hogy tudunk varázsolni nem elég arra, hogy fent is tudjuk tartani a jólétünket. Ahhoz, hogy ez mégis sikerüljön egy nagyon jó mugli esetleg varázslói munkahely kell – itt egy kis szünetet tartott, majd folytatta tovább. - Az én szüleim az elsőnél döntöttek, így semlegesek tudtak maradni a varázsvilágban folyó harcokban is. Ám nem szokványos mugli foglalkozást választottak:  az egész családom abból él, hogy műkincseket, antik dolgokat, különleges drágaköveket veszünk, esetleg tisztátalanabb úton szerzünk meg és eladjuk annak, aki meg tudja azt fizetni. Ezt már nagyon régóta csináljuk és én még nem találkoztam olyan műkinccsel vagy ereklyével, amiről legalább néhány mondatot ne találtam volna a családom által generációkon át gyűjtött adatbázisban. Persze régen könyvekbe írták, de a szüleim nemrég digitalizáltak mindent, így én is könnyen hozzáférhetek ezekhez bármikor.

Azzal befejezte a mondandóját és az előtte ülőre tekintett, de az csak maga elé meredve ült székén. Azt hitte már eléggé ismeri a lányt, de úgy látszik tévedett és kicsit meglepődött. Nagy erőt vett magán, majd mintha mi sem történt volna elmosolyodott és szólásra nyitotta száját.

 - Figyelj, bármit is csináltok, nem mondom el senkinek, hiszen te vagy a legjobb barátnőm. Csak kicsit meglepett. Mindegy, felejtsük el és folytassuk! – ökölbe szorította a kezét, hogy ezzel is egyfajta erőt sugározzon mindenkibe. Lio nem szólt semmit, csak a gépéhez fordult és néhány információ után keresett, majd miután megtalálta azt, közölte is barátnőjével:

- Most rákeresek mindenre, és meglátom milyen információkat ad róla. Valamint azt is meg kellene nézni, hogy kik voltak azok, akiket az eset előtt 1-2- évvel engedtek ki, esetleg szöktek meg a börtönből. Ezekből szintén kikereshetjük, hogy kik azok, akiket a szüleidnek sikerült oda juttatni, s így okuk lenne azt megbosszulni, bár egyáltalán nem lenne helyes, hogy a többieket kizárjuk. - mondta, remélve, hogy a másik megérti és meg is értette.

A lány már vagy 5 órája a gépen keresgélt, míg Lizbeth csak bámult kifelé az eső áztatta ablakon és gondolataiba merült, mint mindig. Egyszerűen csak a gyilkos nyomára akart bukkanni és mielőbb bosszút állni rajta, de valahogy még is érezte, hogy így vagy úgy, de ez a terve nem fog sikerülni. Barbara magához hívta, hogy akit talált, az emlékezteti-e a lányt a férfire, de zsákutcába kerültek, megint. Még néhány perc telt el, mire az idősebbik egy újabb kérdést tett fel.

-  Liz, küzdött valaki, a gyámságodért, miután a szüleid meghaltak?

- Igen, apa egyik testvére, aki a középső volt 3-uk közül, ő akarta elvállalni a gyámságomat, de végül a nagymamámnak ítéltek – válaszolt ásítva.

Újabb kattogás csendült fel, majd alig pár perc telt el és egy újabb kép bukkant fel a laptopon. Amikor Beth meglátta azt, hangtalanul felsikított és elvigyorodott. Bingo!

- Miért, mi történt velük? – fáradt volt, a kérdés mégis erőteljesen hangzott és szinte visszhangzott a kis helyiségben.  Nem kellett sokat várni arra, hogy megtudják mi is történt.

"A 210631-es foglyot, aki 1 éve szökött meg a fogházból, holtan találták egy folyó melletti erőben. Élete során rengeteg embert ölt meg és számtalan bűnt követett el, ám furcsa módon egy levelet találtak nála. A levélben leírt minden gyilkosságot, amit ő követett el, azzal együtt is, akik megbízták, esetleg a társai voltak ezekben a bűntényekben. Az utolsó gyilkosságában két aranyvérű mágust ölt meg, és mint vallomása mondta, a halott férfi öccse bérelte fel őt és juttatta ki a börtönből. A férfi ellen elfogató parancsot adtak ki, majd 4 hónappal később el is fogták. A bíróságon bevallotta tettét, és életfogytiglant kapott. Jelenleg a XY börtönben tartják fogva...."

Újra olvasni kezdték a cikket. A nagybácsi bevallása szerint "igazságtalanul" a bátyja egy olyan örökséget kapott, ami túlságosan értékes ahhoz, hogy egy testvér kapja meg és ne az összes részesüljön belőle. Szóval, az örökség... Mik az apa ágán? Az óra, és a tőr.... a tőr!

Barbara felkapta a tőrt és elkezdte feszegetni azt. A fiatalabbik majdhogynem rá akart kiabálni, hogy hagyja békén, mert még kárt tesz abban, ám ekkor a markolat kettépattant és egy apró pergament hullott ki onnan. Értetlenül néztek először egymásra, majd a pergamenre. Liz elengedte Lio kezét, aki lehajolt a kis hengerért. Felemelte és szétbontotta, majd elkezdte olvasni. Minden világos lett számára:
- Szóval ezért ölte meg őket – átadta a papírdarabot barátnőjének, aki alig merte elhinni, miért kellett meghalnia szüleinek. Képtelenségnek tartotta az egészet. Ugyanis a pergamenen egy varázsige volt. A leírás alapján arra volt jó, hogy egy darab közönséges kőből aranyat varázsolhassanak. Ez tényleg felbecsülhetetlen érték. Szegénynek le kellett ülnie ahhoz, hogy kissé összerakja a képeket, majd pár perc múlva megszólalt Barbara.

- A nagybátyád a tőrt akarta megszerezni, de nyilván azt mondta a gyilkosnak, hogy egy pergament keressen, valószínűleg a szüleid rejtették bele a tőrbe a papírt. A gyilkos leveléből az is kiderült, hogy több héttel azelőtt, hogy megölte volna őket, megfigyelés alatt tartott titeket. Lehet, hogy a szüleid megérezték, azért rejtették el ezt. Tudták, hogy itt nem találják meg és valóban nem találták meg. A nagybátyád azonban rájött, hogy a te örökséged között lehet az, amit keres... ezért próbált a gyámod lenni. – hadarta végig. - Ha így nézed, az öreglánnyal még jól is jártál.  

Elkezdett nevetni, mire Elizabeth is. Egyszerűen nem tudtak mást tenni, mint ezt. Fáradtak voltak és szomorúak. Ez a nap hosszú volt számokra, tele kétségbeeséssel, sírással, izgalommal és fájdalommal. Egy életre megtanulták, hogy ha két fél között még szét is szakad a kötelék, mely összetartotta őket, az még újra kovácsolódhat és ugyanolyan elválaszthatatlan lesz, mint eddig volt. 

[Folytatjuk...]